5. Így kérjetek csomagot otthonról....

Újabb, így utólag már mulatságos történettel tudunk szolgálni, nevezzük reptéri kalandnak….
Rokonságtól csomagot kapni mindig jó dolog, ezt most is így gondolom, a történtek nem változtatnak a véleményemen!
A megadott koordináták az expedícióhoz: Airport Hotel Hilton, dublini reptér, szombat. Állítólag a reptértől ez a szálló 5 perc kocsival.

Ennyit tudtunk, mikor elindultunk, de aztán később sokkal, de sokkal okosabbak lettünk!

Egy szép napos szombat délelőtt keltünk útra. Mivel mint ahogy mindentől így a reptértől is irtó messze lakunk, az már rögtön látszott, hogy nem lesz túl gyors az utunk. A szokásos kis 63-as buszunkkal bezötyögtünk a centrumba, majd ügyesen szépen megtaláltuk a buszt a reptér fele, és már nagyjából 12 óra körül kint is voltunk a helyszínen. A csomagot a “reptéri” Hilton szálloda portáján kellett valahogy megtaláljuk.
A történet ott kezdődött, hogy ahogy még a busszal haladtunk a reptér felé, se egy tábla, se egy reklám nem jelezte a szálloda hollétét, ahogy a többiét egyébként igen. Ez már gyanús volt, de gondoltuk mit nekünk majd egy kis gyaloglás, volt már benne részünk (majd a későbbiekben “salsa buli” címszó alatt még visszatérünk a gyaloglás témakörre). Amikor megérkeztünk a reptérre első körben próbálkoztunk rendes városi busszal megközelíteni a szállodát, de az, amit a térképen kinéztünk, nem ment arra, és közölték, hogy kis mikrobuszt kell keresnünk valahol fenn, az indulási részen. Felmentünk, ahol persze azt mondták, hogy nem tudnak semmi féle mikrobuszról, menjünk le, ott kell lennie. Lementünk, újabb kört futottunk, de busz sehol. Ekkor befordultunk irányba (már ahogy mi azt elképzeltük), és elindultunk gyalog. Szerencsére kb.10 perc séta után szembe találkoztuk egy benszülöttel, és megkérdeztük tőle, hogy mégis merre az arra. Elborzadt, hogy mi gyalog akarunk menni a szállodába, mert hogy az ő tudomása szerint legalább 5 óra gyalog. Inkább forduljunk vissza, kell indulnia busznak a reptérről. Visszamentünk oda, ahonnan elindultunk. Persze buszt még mindig nem találtunk, ezért megpróbálkoztunk a reptéri információval, hátha tudnak segíteni…..A hölgy nagyon kedvesen segített, közölte, hogy egy kicsit arrább a falon fent van az összes reptéri szállodai információ, azt vizsgáljuk meg. Meg is találtuk, és ott először végre tényleg be kellett lássuk, hogy kell ott lennie valahol egy Hilton szállónak. Volt a reklámon egy telefonszám is, ahol lehetett volna rendelni kisbuszt, de persze csak akkor, ha mi is a szállodában szeretnénk megszállni. Se nagy busz, se kisbusz, se gyalog……fogtuk magunkat, es beálltunk a taxis sorba, üsse kő, ha már eljöttünk idáig, nem hagyjuk veszni a csomagunkat. Kivártuk a sort…..persze, hogy a soron következő taxi egy kisebb fajta mikrobusz szerűség volt (mintha legalábbis 5 bőrönddel érkeztünk volna!). A sofőr mikor segített beszállni, még meg is lepődött, hogy milyen könnyű a csomagunk (persze, hogy könnyű volt, hisz tök üresen vittük, hogy legyen mibe haza hozni a zsákmányt!). Beültünk, elhelyezkedtünk, és ekkor megkérdezte, hogy hova is megyünk. Mikor kiejtettük a szánkon, hogy Airport Hotel Hilton, az ürge gyorsan kipattant a kocsiból, majd minket is kiszállított, és közölte, hogy az itt van közel, ő nem visz el minket, megy oda busz is.
Ekkor már picit idegesek voltunk, hogy semmiféle közlekedési eszközzel nem tudjuk elérni a célunkat, és mindenki a nem is közlekedő buszokról hablatyol. De mivel a taxis, aki biztos tudja mit beszél azt mondta, hogy van busz arra, nem volt mit tennünk, kerestük tovább. Nagy nehezen egy turista irányítótól meg is kaptuk a helyet, ahol kell várni a buszt. Odamentünk, vártunk. Kb. egy negyed óra után, hogy már kicsit megpihentünk, Enikő visszament megkérdezni, hogy ez olyan busz-e, ami akkor is jön, ha nem hívtuk?????? A válasz persze az volt, hogy jaaaaaj hát nem, azt meg kell rendelni. Na, ekkor kezdtük feladni a dolgokat. Még az volt a szerencsénk, hogy volt nálunk egy szép nagy térkép, azt kiteregettük magunk elé, és reménykedtünk, hogy találunk más lehetőséget. A szálloda címe alapján megtaláltuk az utcát a térképen, ami azért már fél siker volt. Az egyetlen baj az volt, hogy ott a helyszínen semmi lehetőség nem volt átkeveredni valami járattal a megfelelő irányba, kénytelenek voltunk vissza buszozni a belvárosba. Ekkor kb. olyan 2 óra lehetett. Vártunk egy jó fél órát, hogy jöjjön valami busz, egy újabb fél óra alatt beértünk a városba, és megkerestük az újabb, remélhetőleg most már jobb útvonalat. Egy kicsit persze azért meg erre a buszra is várni kellett, de jött! Felszálltunk, 20 perc utazgatás után egyszerre kiáltottunk fel, mikor a távolba az út mentén megláttuk a Hilton logóval ellátott szállodát. Nagyon gyorsan leszálltunk, és innen már csak kb. 10 perc elteltével kezünkben volt a csomag! A visszafele út már annyira nem volt érdekes, csak a szokásos dublini történet, várni csak várni…..mindig csak várni…..es hipp-hopp fél hat körülre már haza is értünk. A hétvége többi részét azzal töltöttük, hogy kipihentük magunkat.
A csomagra valami véletlen folytán az az üzenet került, hogy késő délután fogjuk átvenni……valaki tudhatott valamit :)! A következő alkalommal már érdekes módon 2-3 óra alatt sikerült végrehajtani a feladatot. Itt csak annyi baki történt, hogy a buszsofőr, akivel visszajöttünk a szállótól a belváros fele, nem ismerte az órát, es miatta lekéstük a csatlakozást a jó öreg 63-ashoz. Ilyen apróságokon persze már rég nem akadunk fenn. :)

To be continued…..

Dóri

4. Lakáskeresés

Na csakhogy folytassuk a viszontagságok megírását... Ha jól emlékszem valahol ott tartottunk, hogy alig két napra rá hogy Dublinba érkeztünk én már dolgoztam is. Természetesen abban a két napban nem csak interjúkra jártunk hanem ezerrel lakást is kerestünk, merthogy a Zsófinak 15-én érkeztek a szülei és természetesen addig szívesen láttak de helyszűke miatt nem maradhattunk tovább ami teljesen érthető. (Csak emlékeztetőül a hozzám hasonlóan rossz memóriával rendelkezőknek: április 8-án érkeztünk Dublinba és 14-ig maradhattunk Zsófiéknál). Szóval volt durván egy hetünk, hogy találjunk magunknak valami albérletet. Az igaz, hogy előre felkészítettek arra, hogy munkát könnyebb lesz találni mint lakást de ugye az ember addig nem hiszi amíg maga nem látja a saját két szemével. Hát mi megláttuk. Minden nap mentünk, mendegéltünk, nézegettük a lakásnak titulált helyiségeket de többnyire amiket láttunk ahhoz nem sok hozzáfűznivalónk van. Na jó, elmesélek egyet-kettőt, csakhogy legyen min szórakozzatok. A gondok már a keresésnél elkezdődtek, mert ugye csóró magyarként nem a legdrágább lakásokra pályáztunk hanem egy átlag középkategóriát lőttünk be célnak. Választék első látásra akadt, de akkor még fogalmunk sem volt, hogy dublini viszonylatban mi számít jó környéknek, vagy melyik kerület van messze a belvárostól meg ilyenek.
Szóval az első lakás amit megnéztünk az már akkor gyanús volt amikor mentünk arrafele, mert elég putri volt a környék és még nem is értünk oda a címre már szinte el is döntöttük, hogy ha nem muszály akkor ide inkább nem költöznénk. Nem azt mondom, hogy késdobáló volt, de eléggé megközelítette. Persze a lakás is elég lepukkant volt tehát ez indulásbol kiesett. De akkor még tele voltunk reménnyel mert ez volt az első lakás amit megnéztünk.
Aztán jöttek a lakások sorban egymás után, nem mondom hogy nem láttunk olyat ami elfogadható volt, és szívesen kibéreltük volna de pechünkre ott a lakótársaknak nem voltunk szimpatikusak vagy mit tudom én, de mindenesetre nem ránk esett a választásuk.
Ja, azt mindenkinek tudnia kell, hogy itt az elején nem sok esély van arra hogy kivegyél egy teljes lakást mert baromi drága és kauciot is kell letenni, tehát mi nem is kiadó lakást, hanem kiadó szobát kerestünk.
És íme egy másik szuper lakás amit láttunk: Két magyar srác keresett lakótársakat. Mi indulásból nem akartunk magyarokkal összeköltözni, mert úgy gondoltuk, hogy ha a lakótársak más nemzetiségűek akkor otthon is tudjuk gyakorolni az angolt, de mivel ekkor már kezdtünk elkeseredni hogy még mindig nem találtunk semmit, gondoltuk megnézzük, mégiscsak hazánk fiai. Megbeszéltük a találkozót, és amikor megláttuk a két fickót már akkor kerülgetett a guta, de gondoltuk ha már itt vagyunk megnézzük a kecót. Mentünk mentük, és kezdett egyre ismerősebb lenni a környék. Naná hogy sikerült újra a már elöbb is említett zűrös környékre keveredni.
Aztán egyszer csak elértünk a lakásig is. Kinyitja a fickó az ajtót és se előszoba se semmi egyenesen bennt találtuk magunkat a nappaliba ami vót vagy 15-20 m2 és slusszpoénként kiderült hogy ez egyben az egyik pasinak a szobája is. Az ajtó mellett rögtön balkézre ott volt a pasi ágya (na gondoltam magamba ez se semmi, vigyázni kell hogy jövünk itt haza bepiálva mert még átesünk rajta). Dórival itt már nem is mertünk egymásra nézni mert attól tartottunk hogy elröhögjük magunkat. Aztán felmentünk az emeletre megnézni a kiadó szobát. Hát kérlek szépen ebben a „szobában“ volt egy nagy franciágy, egy szekrény és kétoldalt kb fél méter a falig. Na, gondoltam magamba ennél még egy börtöncella is tágasabb. Ja és magasabb árat mondtak erre a szobára mint amennyibe az kerül amibe most lakunk (lásd képek alant). Hát erről ennyit.
Végül, mikorra már kezdtünk mindeketten idegbetegek lenni, mert lakás nuku, az idő meg csak fogy, szinte utolsó percben, 13-án vasárnap ránk mosolygott a szerencse. Dóri megbeszélte a randit és a tulaj olyan baromi rendes volt, hogy értünk jött autóval és elvitt a lakáshoz (ha nem jön értünk sosem találunk oda). Mondanom sem kell megláttuk és megszerettük és nemcsak azért mert már égett a körmünkre a gyertya. Kérdezte a tulaj, hogy mi a véleményünk, hogy tetszik-e és hogy mikor szeretnénk költözni. Mi Dórival csak összenéztünk és mondtuk neki hogy persze hogy tetszik és ha lehet akkor még ma költöznénk. Egy kicsit meglepődőtt de annyira rendes volt, hogy felajánlotta hogy el is költöztet minket. (A tulajt Padraignak hívják, ez egy ír név és “Pórig”-nak ejtik, de mi ezek után, persze csak magunk közt Pádré-nak hívjuk). Na akkor lett aztán hirtelen rohanás, csomagolni, párnát, takarót, ágyneműt venni, (mert ugyebár mindent mi sem hozhattunk otthonról mert a 22 kg az csak 22 kg) és valahogy kijutni batyustól a helyig ahol Pádré felvesz minket. Még szerencse, hogy Zsófiék is segítettek kivinni a csomagot mert ha nem akkor tuti 3-szor kellett volna fordulnunk. A vicces aztán már csak az volt a dologban, hogy Pádré-nak valami iszonyú pici az autója ezért csomag volt a lábunk alatt, az ölünkben, alattunk, felettünk, mögöttünk, mellettünk egyszóval mindenütt. De azért szerencsésen “hazaértünk” és azóta is itt lakunk és éljük kalandos mindennapjainkat. Itt a vége fuss el véle. És íme lakás:

.....Na jó....csak vicceltem :). EZ A LAKÁS

A nappali...

És a mi szobánk egyik fele...

Enikő

3. Egy nehéz nap...elejétől a végéig......

Minden kezdet nehéz…. Az ember azt gondolná, hogy ha már van lakás és túl van 3-4 interjún, akkor túl sok meglepetés nem érheti…hát aki így látja az téved, legalábbis itt Dublinban. Az első héten történt, amikor már a végleges albérletünkben laktunk, annak a bizonyos 63-as busznak a vonalán, hogy elindultam reggel intertjúra. Biztos ami biztos, reggel 9 –re még segítséggel érkeztem a megadott címre (a már emlegetett Zsófi barátnőnk is az adott cégnél dolgozott, ő kísért el), ezzel nem is volt gond, leszámítva, hogy akkora dugó volt, amekkora ritkán, és a buszsofőr sem volt a csúcson aznap, halvány segéd fogalma nem volt arról, hogy merre is megyünk (Enikőnek az volt az első munkanapja, késett is egy jó fél órát...). Szépen lefolytattuk az interjút, nem is volt vele semmi rendkívüli gond. Miután végeztem, 10 óra után pár perccel, gondoltam egy nagyot és bevásároltam, mivel a lakásunk elég nagy körzetében nem található élelmiszerbolt, gondoltam a könnyebbik utat választom…. Így tehát 3-4 kiló plusszal elindultam haza….na ekkor kezdődtek a problémák…Az interjú helyszíne egy ipari park volt, rengeteg irodaházzal, az első lépés az onnan való kijutás volt. Ez egy bő fél óra séta után sikerült is. Mivel reggel mint említettem némi segítséggel érkeztem teljesen más irányból és gyalogosan, elkezdtem buszmegálló után nézni. Az már rögtön az első napon kiderült számunkra, hogy buszra nem várunk, mert az órákba tellik. Tehát ha jön bármi is, azonnal fel kell rá szállni, vagy marad a gyaloglás. Mivel volt nálam térkép, úgy éreztem velem semmi baj nem történhet, tehát ez utóbbi mellett maradtam, mert busz belátható időn belül nem volt várható. (Ekkor 11 óra magasságában jártunk…..és azt hittem én balga hogy pikk-pakk délre hazaérek, és jöhet a főzőcskézés)…..Sétáltam kezemben a térképpel, és egy jó másfél óra alatt oda is értem ahhoz a sarokhoz, ahol a térkép szerint ha befordulok, ott az utcánk. Na….itt ért az első nagyobb pofon, mivel az utcát épp átépítették, teljesen fel volt túrva, és kocsival nem lehetett behajtani rajta. Egy darabig próbáltam gyalogosan haladni, egy golfpályáig el is jutottam, de ott úgy tűnt véget értek a lehetőségeim, nincs átjárás…..Gondoltam sebaj, keresek másik utat, mert persze az eddig eltelt időben még csak mutatóba sem láttam buszt.

Amikor beköltöztünk a lakásba, a tulajdonos segített nekünk, és kocsival közelítettük meg a lakást. Nem volt az olyan régen, gondoltam megy az nekem emlékezetből is. Mire visszakeveredtem az említett ipari park bejáratához, már két óra magasságában jártunk. Elindultam abba az irányba, ami homályos emlékeimben élt. Az a nagy szerencse itt Dublinban, hogy az autóút szélén is van mindenhol járda, nyugodtan lehet bóklászni akár órákig is a jól megpakolt bevásárló szatyorral …..Fél három körül csörgött a telefonom, a fejvadász cég konzulense volt, aki kiközvetített engem a reggeli interjúra. Itt az a szokás járja, hogy inetrjú után felhívják az embert, hogy hogy érezte magát, mik a tapasztalatai (de erről majd bővebben egy másik részben). Megbeszéltük, hogy mi és hogyan történt, majd Sean (akit már Enikő említett) megkérdezte, hogy minden rendben van-e…..Elmeséltem neki, hogy éppen próbálok haza jutni, mire megkérdezte, hogy hol vagyok. Na ezt nem kellett volna, mert annyit tudtam neki mondani, hogy egy autópályán bóklászom. Erre érdeklődött, hogy van-e térképem…A legnagyobb gond az volt, hogy nem vagyunk rajta a térképen, legalábbis az útnak az a része, ahol a lakópark van….:) Megköszöntem Sean-nak, hogy próbált segíteni, majd haladtam tovább….ki tudja merre. Nagyjából három óra volt már, amikor egyszer csak megláttam egy buszt (nagyjából délelőtt 11 óta az elsőt!!!!!!). Gyorsan felpattantam rá, de azért volt bennem annyi furfang, hogy megkérdeztem a sofőrt merre megy. Naná, hogy a belváros felé haladt, ami nekem akkor épp nem volt jó. És mivel már minden kedvem elment a setálástól vártam egy szűk órát, és már jött is az a bizonyos 63-as busz a megfelelő irányból. Lássatok csodát, délután ½ 5 körül már otthon is voltam.

Mindenki vonja le maga a tanulságokat, de ha nem muszáj, ne kommentáljon :)

Azóta újabb és újabb tapasztalatokat gyűjtöttünk a közlekedés terén, de majd ennek is szentelünk egy külön bejegyzést.

Ui: A munkát nem kaptam meg, és a busz azóta már keresztül halad azon a bizonyos akkor még lezárt szakaszon.

Dóri

2. Az első lépések

Nagy kalandunk április 8-án kezdődött amikor nagy sírás-rívás közepette Ferihegy 2-n felszálltunk az Airlingus Dublinba tartó járatára. Meg is érkeztünk szépen este 11-fele, a csomagjaink is mind megkerültek és már kezdtünk örülni, hogy túl vagyunk a nehezén, amikoris bekapcsoltunk mobilunkat és azonnal sms-t kaptunk a Zsófitól, hogy sajnos lebetegedett és nem tud kijönni elénk a reptérre. Na, gondoltuk, nesze neked vadnyugat, idegen város, idegen nyelv, éjszaka, sötét, ráadásul jobboldali közlekedés, most mi legyen? De aztán Zsófi távvezérelt bennünket és sikeresen eljutottunk a megfelelő megállóig, (ahova már ő is kijött elénk, mert ha nem talán még most is keresnénk, hogy hol laknak). Szóval az első megrázkodtatáson hamar túlestünk.
Persze másnap már rögtön interjúra kellett menni, szerencsére első körbe a fejvadász céghez. Azért írom, hogy szerencsére mert ott a kapcsolattartónk, nevezetesen Sean O'Kane nagyon seítőkész volt. Tanácsot adott, hogy melyik mobiltársaságnál érdemes kártyát venni, hogy a város melyik részén érdemes lakást keresni, hogy a következő interjúra hova, merre kell menni szóval bármiről kérdezhettük mindenben segített. A vicces csak az volt, hogy miközben mutogatta hogy mit hol találunk alaposan összefirkálta a térképünket és ezen jót nevettünk amikor kijöttünk az irodából, mert a térkép kezdett magyarország vízrajzához hasonlítani de azért mindenhova eltaláltunk.
Második interjúnk még rögtön aznap a Europcar-nál volt, ami csak azért vicces mert aki nem tudná ez a cég előző munkahelyünk, nevezetesen az Avis konkurenciája, itt viszont szinte azonnal kiderült, hogy csak arra kíváncsiak, hogy mit tud egy Avis-es és nem is volt üres állásuk. De azért mindkettőnket meghallgattak és mi azért is derekasan megálltuk a helyünket.
Másnap újabb interjúra kellett mennünk és akkor megtörtént a csoda. Én már másnap mehettem is dolgozni. Alig két napja voltunk Dublinban, még azt sem tudtam, hogy itt a kávét eszik-e vagy isszák, még arra sem volt időm, hogy feleszméljek és már mentem is dolgozni. Szóval jó gyorsan elkeltem, de igazából nagy szerencsém volt, mert pont olyan munkára kerestek embert amit én az Avisnél is több mint egy évig csináltam.
Dóri egy kicsit jobban megszenvedte az álláskeresést, volt még vagy 9 interjún, a fejvadász cégnél már 4 ember kereste neki az állást, de végül két héten belül neki is lett munkája és ráadásul nem is akármilyen. (Nem rossz mi? Otthon hónapokig keresgélhetsz amig egyáltalán szóba kerül valami)
Hát ezek voltak az első lépéseink ezen az idegen földön, legalábbis ami a megérkezést és a munkát illeti, a lakáskeresést ami szintén tartalmaz igencsak vicces momentumokat egy másik alkalommal fogjuk megírni.
Most pedig mars az ágy mert igencsak késő van.
Enikő

1. Miért pont Dublinbus63?...

... Kettőt találhattok. Egyszóval jelen pillanatban ez a busz életünk öröme és megszomorítója illetve mindennapi izgalmunk biztosítója. Már több barátunknak ismerősünknek említettük, hogy itt, Dublinban a közlekedés elég vicces és megbizhatatlan (éljen a BKV). A megállók csak úgy eltünnek egyik napról a másikra, az útvonal reggeltől délutánig megváltozik, a busz vagy jön vagy nem, természetesen a következő járat minimum egy óra múlva esedékes, és néha olyan számú buszok jönnek amik egyébként nem is arra járnak, de itt aranyszabály, amilyen busz jön arra kell felszállni mert ki tudja mikor jön a következő. És nehogy bárki azt gondolja, hogy erről bármilyen formában értesitik az utasokat, na ezt itt nem ismerik (nesze neked vadnyugat, bezzeg a BKV szépen kitáblázza a változást). Szóval elég izgi az életünk ha buszozásról van szó. Természetesen ez elsősorban abból is adódik, hogy elég messze sikerült lakást találnunk a belvárostól, (kb. 40 perc innen a belváros, márha jön a busz), de előfordult már olyan is, hogy ugyanezt a távolságot másfél óra alatt tettük meg. Szóval ezek után szidja csak valaki előttem a BKV-t mert büntetésből deportáltatom Dublinba egy-két hónapra. És egyébként üdvözlégy a Happy Valley-ban.

Most, pedig hogy sikeresen felhomályositottam minden kedves irántunk érdeklődőt a blogunk eme nemes névválasztásáról maradok sok szeretettel, folyt. köv. a reklám után (csak győzzétek kivárni).

Enikő